"Csörrenés... Kicsit hangosabban. Fülelt, megpróbálta beazonosítani, mi lehet az. Fémes, karcos hang. Talán valami nehéz, fémszerű anyag surlódig a padlónak?

Csörrenés... Karcos csilingelés... A hang szaggatottan közeledett. A visszhang miatt nem tudhatta biztosan, mikor indult a zaj, de minden alkalommal rövidült a hullám. Tehát a hang forrása egyre közeledett.

Fémes súrlódás... Csörrenés... Karcos csilingelés... Még közebbről, még hangosabban hallotta. Lépésenként? Ezek lépések lehetnek?

Újabb hangok. Mintha... Sarkantyú a betonon? Ilyesminek tűnt. Hedda erősen koncentrált. Kételkedett benne, hogy ezúttal egy cowboy szelleme látogatná meg.

Minél közelebbről hallotta a furcsa, fémes hangot, annál jobb tippjei születtek. Sajnos nem élvezte a találgatást, mégis minél előbb tudni akarta, mi közelít felé.

Semmit sem érzett a hidegből, mert minden sejtje lángolt a rémülettől. Még mindig nem látott. Lassan fénypontok gyúltak felette. Öt fénylő pont sejlett fel, egyre élénkebben bevilágítva a végtelen teret. Olyan szögben és távolságban voltak, mint azon festményen, amit este látott. Egy csillagkép volt az. A Kassziopeia! Vajon miért, és mit jelenthet?

A félhomályban végre látott valamit a körülötte elterülő térből.

Hedda sejtelmesen csillogó fekete márványpadlón állt. Ahogy maga körül felmérte a terepet, észrevette, hogy négy fémkarika helyezkedik el körülötte. A vastag karikák a padlóba rögzítve feküdtek. Mi a fene ez?

Csörrenés... Fémes súrlódás... Talán már előtte lehetett a zaj forrása, hiszen alig hallott visszhangot. Viszont továbbra sem látott senkit. És ekkor jött rá, mi lehet a zaj. Szorosan átölelte magát reszkető karjaival.

Karikák a földön... Láncok? Közeledik... Húzza őket?

A túl jól ismert alak végre beért a gyenge fénybe. Amit magával húzott, Heddát újabb kegyetlen élménnyel kecsegtette. Jól tippelt. Valóban láncok hangját hallotta, amint a kemény márványon vonják őket. A fekete leples, csuklyás idegen kezeiben két-két vaskos láncot tartott, mindegyik végén bilincs. Hedda tehetetlenül nézte, ahogy egyre közelebb és közelebb ér hozzá.

- Miért vagy itt? - kiáltotta.

Ijedten kapkodta a fejét a mindenfelől visszaverődő hangok irányába. Saját kérdését hallotta, de minden visszhang más és más hangon tért vissza. Nem elég, hogy folyton bántalmazta, még gúnyolódik is vele?

- Válaszolj már nekem! Miért teszed ezt velem? - Számtalan hang ismételte el Hedda szavait, de válasz nem érkezett.

A férfi egyetlen reakciója állatra emlékeztető morgás volt.

Jól tudta, hogy fájdalom és szenvedés vár rá. Nem is remélte, hogy megússza sérülések nélkül. A legutóbbi erőszakba majdnem belehalt! Csakis azért élte túl, mert megalázkodott és könyörgött. De mire rájött...

Megalázkodás. Könyörgés. És ha most is bejön? Hedda hangja remegett, szája sírásra görbült.

- Kérlek, ne tedd ezt! Könyörgök neked, ne tedd meg velem újra!

A férfi megtorpant. Hedda lélegzetvisszafojtva várt. Mozdulatlan sötétség uralt mindent, a levegő egyre jobban hűlt. A csuklyás lassan felemelte a fejét és két kezét, mintha egyenesen rá nézne. A nehéz láncok feszesen lógtak a márvány felett, a bilincsek összekoccantak, miközben ide-oda himbálóztak a levegőben.

Hedda még mindig várt.

Levegőt is alig mert venni, annyira remélt. Ám egyszer csak a fekete csuklya előbb lassan balra, majd jobbra fordult. Aztán újra. Hedda lehunyt szemmel szorította össze az állkapcsát. Nagyot nyelt, bár a szája már annyira kiszáradt, hogy úgy érezte, rózsatövist kényszerít le a torkán. Tehát a válasz... nem.

Nincs menekvés.

*

( ... )

*

Úgy döntött, átadja magát érthetetlen vágyának. Önként felajánlotta a testét. Ez az elhatározás nagyjából öt percig tartotta benne a lelket. Amint a bilincsek kattantak, hirtelen meggondolta magát.

Remélte, hogy elkerülheti a kiláncolást, ha nem ellenkezik.

Nem akarom így! A teljes kiszolgáltatottság minden vágyát és nyugalmát megsemmisítette. Ha nyúlfarknyit se képes védekezni, akkor aztán tényleg bármit, abszolút akármit megtehet vele a férfi. És ez a helyzet már nem volt éppen Hedda ínyére.

Már ha eddig az volt.

Rémülten rángatta a kezét és a lábát. Legbelül tudta, hogy nincs értelme, de a szabadulás ösztönös reakciójának nem bírt gátat vetni. Olyan erővel kapálózott, hogy a bilincsek csupán néhány másodperc alatt felsértették a bőrét. Felszisszent a fájdalomtól, majd egy utolsó rántást követően felhagyott a felesleges vonaglással.

Tulajdonképpen a férfi még semmit sem tett vele, máris vérzett. Ha nem bugizott volna béklyókkal a végtagjain, nyomot sem hagytak volna azok az átkozott karikák. Óriási! Persze! Legyél csak te a bűnös! Hedda döbbent arcot vágva jött rá, hogy saját magával cseveg.

A férfi féltérdre ereszkedve bámulta őt. Néhány zavarba ejtő perc múlva csettintett. A csettintés nem gerjesztett visszhangot, és amíg Hedda azzal foglalkozott, hogy miért nem, ruhájának maradéka...

... köddé vált.

Rémülten fogta fel meztelenségét. Tudta, csupán másodpercei vannak hátra. Talán fél perc, mielőtt... Nem is... Nincs annyi ideje sem, amíg...

A férfi már fölé hajolva támaszkodott két karján. A sötét arc leereszkedett, majd megcsókolta. Hedda nem viszonozta, de nem is ellenkezett. Túlságosan félt. Ez a fajta kiszolgáltatottság erőszak esetében egyáltalán nem felszabadító érzés.

Miközben hallotta az öv és zipzár kibomló hangját, combjai megremegtek az észrevétlen próbálkozástól. Tudta, hogy nem zárhatja össze a lábait, mégis folyton azon volt. Bármit megpróbált - miután semmit sem tett -, hogy megússza.

Istenem! Istenek! Luna, segíts! Néma fohászára durva behatolás érkezett válaszként. A férfi tövig benyomta kőkemény farkát. Nem lehet...

Hedda teste összerándult a fájdalomtól, könnyei kicsordultak. Az első cseppet a saját lelkéért ontotta. Ha végre meghalna, túlvilági bírái talán elfogadnák áldozatként. A következőt a testéért, mert az áruló megint imádta, ami történt. A többit már nem ajánlotta.

Hagyta, hogy lefolyjanak az arcán.

Az első kemény behatolás után a férfi úgy húzta ki, aztán tolta vissza a farkát, hogy semmilyen fájdalmat nem okozott vele. Hedda meglepetten nyitotta ki könnyes szemét, és nézett bele a felismerhetetlen arcba. Egészen úgy tett, mintha... szeretkezne vele. Nem durvult, nem pumpált, nem harapta meg, nem bántotta. Lassan, lágyan mozgott.

A férfi, aki negyedik alkalommal tette ezt vele, Hedda nyakába fúrta az arcát. Meleg lehelete izgatóan simogatta a bőrét. Egyik karjával a csípőjét fogta, másikkal az alkarjára ereszkedett, fejét a feje mellé engedte. Szerelmesnek ható csókokkal borította a bőrét, ahol érte.

- Bárcsak beszélnél hozzám! - suttogta a férfi fülébe könyörgőn. - Bárcsak elmondanád, hogy legalább megérthessem!

Hedda nem akarta ezt a férfit.

Hedda akarta ezt a férfit!

Nem, nem akarta.

De igen, akarta!

Szép kis kuszaság gomolygott az agyában. Ha most kiszabadulhatna, akarná, hogy kiszabadulhasson. De ha nem, ha kénytelen lenne kibírni a fogságot, akkor éppen így szeretné megélni. Már tudta, hogy az éppen kibuggyanó könnyet a férfiért ajánlja fel.

Hedda felnyögött, amikor a gyönyör első hullámai felbukkantak. Felnyögött, mert annyira jó volt, és felnyögött, mert a gyönyör mellett a szégyen is begyűrűzött az érzései közé. Mégis hogyan merné ezt bárkinek elmondani? Éppen fogságban van, éppen kihasználja valaki... erre ő elélvez? Hát ezért nem mondta el még Lunának sem.

A férfi ismét megcsókolta. Csókja mély és szenvedélyes volt. Amikor görcsök feszítették meg izmait, arcát Hedda homlokához szorította. Hallotta a kielégülés nagy sóhajait, a fogcsikorgatást, és érezte a csípőjét erősebben szorító erős ujjakat.

Hedda a férfival együtt élvezett el.

Hangtalanul, szemét szorosan összezárva, ajkait épphogy szétnyitva. Tudta, hogy nem tagadhatja le az orgazmust. Azt viszont leshette az alak, hogy kéjesen nyögdécseljen neki. Félrefordította az arcát. Tekintetével a homályos semmit kémlelte. Nem érzett dühöt, nem félt és nem kért magyarázatot. Már nem. De akkor sem volt hajlandó a férfire nézni.

Azt akarta, hogy vége legyen.

Még mindig a hideg márványon feküdt. Meztelen volt, kihasznált, végtagjai láncra verve. A fekete köpenyes alak feltápászkodott, az öve körül matatott. Aztán vetett egy utolsó pillantást áldozatára, majd hátrált.

Hedda ekkor már felkapta a fejét a mozgásra. Nem sok tartotta, hogy utánakiáltson, mégis mi a francért nem oldozza már el, amikor hirtelen eltűnt a fekete lepel.

Lélegzetvisszafojtva fülelt. Az este folyamán érdemes lett volna megszámolnia, hányszor akadt el a lélegzete rajta kívülálló okokból, és hányszor saját elhatározása alapján. Némaság ölelte körül. Aztán a fények is kialudtak. Újra sötétség és reszkető hideg uralta teret.

A bilincsek olyan fájón ölelték megviselt bőrét, hogy megköszönte a hideget. Elzsibbasztotta az érzőidegeket, így nem érezte a sebeit. Egy idő után viszont már fázott. Ám még mindig fogoly volt... valahol. Talán a lakásában, talán nem. Talán egyedül van, talán nem.

Agya egyre tompábban érzékelt. Mosolyogva hitte, hogy itt a vég. Nincs tovább, végre meghal. Megfagy. Nem tudta, mióta fekszik a hidegben. Akár a fagyhalál is következhetett már.

Mielőtt tudata nyugovóra tért, álomszerű érzés kúszott fel gerincén."

Lap tetejére                                         OLVASS BELE!